Egy év alatt jutottam el a néma hívásoktól a beszédig

Tavaly tavasszal vettem meg azt a szekrénykét, ami azóta is a nappaliban áll. Egy vidéki hagyatéki árverésen bukkantam rá, a sarkában kettévált a furnér, a felső lapját pedig valaki a hetvenes években lefestette barnára, olyan vastagon, hogy a fogantyú alig fordult el. 2 000 forintért vittem el, és a szomszéd is megkérdezte, minek cipelem haza ezt a roncsot.

Az első hétvégén csak a festéket kezdtem el bontogatni, egy tenyérnyi felületen. Amikor a második réteg alatt előbukkant az eredeti dió, ott ültem a garázs betonján, és percekig nem csináltam semmit. Onnantól minden szombat ugyanúgy telt: egy kis felület, meleg víz, puha kefe, aztán szárítás. A furnért két hónap alatt ragasztottam vissza, mert mindig csak akkora darabot mertem megfogni, amekkorát a szorító megtartott.

A restaurálásban azt szeretem, hogy nem lehet becsapni. Ha kihagyom a csiszolást, az a lakkon fog meglátszani, ha sietek a ragasztással, a fiók három hónap múlva megint kilazul. A régi bútor pontosan annyit ad vissza, amennyi munkát beletettem, és ez a hétköznapokban ritka dolog. A szekrényke végül karácsonyra készült el, és a családban azóta mindenki azzal viccelődik, hogy én azt a szekrényt nem megvettem, hanem megszolgáltam.

A hagyatéki árveréseken egyébként ugyanez a türelem választja el a jó vásárt a rossztól. Aki csak a fényképet nézi meg a katalógusban, az a repedt lapot és a kicserélt zárat is megveszi a hangzatos évszámmal együtt. Én már a bemutató napján kimegyek, kihúzom a fiókokat, megnézem a hátlapot és a csapolást, mert a hamisítás jellemzően ott bukik le, ahol senki nem szokott odanézni. Ez a szokás körülbelül három rossz vétel után alakult ki nálam.

Ugyanebben az évben viszont egy olyan feladat is elém került, amit nem lehetett hétvégénként, félórákban letudni.

A bútorgyárban, ahol beszerzőként dolgozom, tavaly szeptemberben osztrák tulajdonos vette át a többségi részt, és novembertől a heti riportokat angolul kellett leadni. Az írásbeli rész nálam működött: sablon, szótár, egy kolléga átolvasta, és ment. Az első hívást viszont máig pontosan fel tudom idézni. Az új beszerzési vezető három kérdést tett fel a beszállítói határidőkről, én pedig kettőre igennel válaszoltam, mert a harmadikat nem értettem. Egy hónappal később derült ki, hogy pont abban a kérdésben egy egész szállítmány sorsáról volt szó.

A következő hetekben kialakítottam egy rendszert, amivel el lehetett fedni a bajt. A hívások előtt kikértem az anyagot írásban, a megbeszéléseken jegyzeteltem, és a válaszokat utólag küldtem el e-mailben. Működött is, egészen addig, amíg egy december eleji tárgyaláson a másik fél nem kezdett el olyan gyorsan beszélni, hogy a jegyzetem is szétesett. Aznap este ültem le először azzal, hogy ez nem nyelvtudás kérdése többé, hanem a munkám része, és ugyanolyan eszköz kell hozzá, mint egy táblázatkezelő.

Karácsonykor a sógorom hozta szóba, hogy ő két éve ugyanezt élte át egy gyógyszergyári pozícióban. Ő már túl volt egy háromhónapos képzésen, és nem az eredményről beszélt először, hanem arról, mennyire másképp működött, mint az iskolai nyelvórák. Nem kapott házi feladatot, nem kellett otthon magolnia, viszont hetente több alkalommal be kellett ülnie a stúdióba, és ott végig beszélt. Ő küldte el nekem a Hollywood Nyelvstúdió oldalát is, még aznap este.

Januárban ültem le végre komolyan a keresőhöz, és beírtam azt, hogy „intenziv angol nyelvtanfolyam”, mert tudtam, hogy nekem nem heti egy alkalom kell. A hollywoodnyelvstudio.hu oldalán az fogott meg először, hogy nem ígérgetnek, hanem óraszámot mondanak. A háromhónapos csomagjaik 90, 120, 150 és 180 órásak, ami havi 30, 40, 50 vagy 60 órát jelent, és az oldalon azt is kimondják, hogy a leggyorsabb tempóhoz, a negyed év alatti nagy ugráshoz havi 120 órát kell a tanulásra fordítani. Ez utóbbi nálam nem fért bele a munka mellé, de éppen ettől lett hiteles: leírták, mi az ára annak, amit sokan varázslatként adnak el.

Az ingyenes első alkalmon mérték fel, honnan indulok, és utána mondták meg, hány óra kell a célomhoz. Nekem az a mondat maradt meg, hogy nem a tökéletes angol a cél, hanem az, hogy a munkahelyi helyzeteimben elboldoguljak. Februárban kezdtem, heti három délutánnal, és az első hetek nem a nyelvtanról szóltak. Beszélni kellett, folyamatosan. Az arányt egyébként ki is írják: 20 százalék elmélet, 80 százalék gyakorlat, és ezt az első órán már a bőrömön éreztem, mert hazafelé a kocsiban is angolul beszéltem magamban.

Márciusban jött az első olyan hívás, amit nem készültem elő cetlire. Áprilisban ültem be úgy egy egyeztetésre, hogy visszakérdeztem valamire, amit nem értettem, és ez talán nagyobb lépés volt, mint az összes megtanult szó. Júniusban a bécsi kollégák jöttek le a gyárba, és a gyártósoron én kísértem őket végig. Amikor a raktárban a csomagolási sérülésekről kérdeztek, hallottam magamon, hogy már nem fordítok fejben, hanem csak mondom.

A nyár közepén jött a mélypont is, mert két hétre elmaradtam a leltár miatt, és utána úgy ültem be, mintha az egészet elölről kellene kezdeni. Az órán viszont nem tettek szemrehányást, hanem elővették azt a témát, amit két héttel korábban gyakoroltunk, és a második negyedóra után visszajött. Azt hiszem, ez a pont az, ahol egy kötött csoportos rendszerben kiestem volna, mert ott a többiek addigra három leckével odébb tartanak.

A 90 napos online hozzáférést is használtam, főleg akkor, amikor egy héten csak egyszer tudtam bemenni. Az volt a legjobb benne, hogy nem otthoni kötelező feladatként érkezett, hanem én dönthettem el, mikor nyitom meg. A döntésben az segített a legtöbbet, hogy nem egyetlen csomagot toltak elém. Az intenzitás menet közben is változtatható náluk, tehát nem kellett januárban megígérnem, hogy egész évben bírom majd ugyanazt a tempót. Nekem, aki két hónapja sem tudom előre, mikor jön egy sürgős beszerzés, ez volt a döntő érv.

Egy intenziv angol nyelvtanfolyam persze nem oldja meg helyettem a munkát, és nem is olyan, mint egy tanfolyami papír a fiókban. Tavaly ilyenkor még arra készültem, hogy majd valaki más beszél helyettem a hívásokon. Idén szeptemberben viszont már én tartottam a beszállítói egyeztetést, és a bécsi kolléga a végén megköszönte, hogy nem kellett tolmácsot hívnunk.

Az egy év alatt egyébként nem lettem hibátlan. Az igeidőkkel néha még mindig ügyetlenkedem, és ha valaki nagyon gyorsan beszél, továbbra is megkérem, hogy ismételje meg. A különbség az, hogy ezt már nyugodtan kérem, nem szégyenkezve, és ettől a beszélgetés is más lett: a másik fél is lassít, és megvárja a válaszomat. A munkatársaim közül azóta ketten kérdeztek rá, hogyan csináltam, és mindkettőjüknek ugyanazt mondtam el, amit a sógoromtól hallottam.

A szekrényke ott áll a nappaliban, a dió színe pedig egészen más, mint a boltiaké, mert az idő dolgozott rajta, nem a lakk. A Hollywood Nyelvstúdióban töltött hónapok után ugyanezt gondolom az angolomról is: nem ragyog, nem hibátlan, de mindent kibír, amit a munkám ráterhel. Ha valaki most vergődik ugyanabban a néma hívásban, amiben én tavaly novemberben, annak azt mondom, amit a sógorom mondott nekem: nem tehetség kell hozzá, csak egy rendszer, amiben tényleg minden héten megszólalsz.